Harley-Davidson Breakout 2020

 

Hihetetlen, de a Harley-Davidson Breakout már 7 éves történet. Már volt egy modellfrissítés is, ami látszólag nem annyira változtatta meg az alapokat, de semmiképpen sem merül ki az új műszeregységben és első lámpában, hiszen ez már az új, 2 éve bevezetett Softail-platform, ami többek között jobb kezelhetőséget (meg több profitot, haha) ígér. Ebben mondjuk nehéz lesz felúlmúlni a régit.
 

 

A Breakout formája pontosan az amit az ilyen jellegű motorokban keresek. Ízlések és pofonok ugye; van akinek a hónaljszárítő kormány, van akinek az ökörszarv, van akinek a kormányhínár, nekem a lapos, széles, egyeneskormányos vonal. Ez a motor szinte nekem lett kitalálva, az ilyesmi pedig nem teszi éppen elfogulatlanná a motortesztet. 

Bár részleteiben van egy kis megfoghatalan giccs és az fekete vs. króm koncepció is zavaros (fekete kormány és villahidak króm befogóval), alapvetően az arányok és a formaterv szinte tökéletes. Legalábbis ha lenne egy ilyenem, sokat kéne gondolkodnom, hogy mit szedjek le róla vagy mit alakítsak át, mert most nem tudom megmondani. 

Nem nagyon van mibe belekötni - hacsak abba nem, hogy  a fentiek elllenére sajnos jómagam nem nagyon illek bele a törzsvásárlói körbe és nem az öregmotor ill. karburátor-mániám miatt. Annyira azért nem mennék messzire, mint a Ducati Monsternél:  az egy nagyon jópofa motor, de soha nem vennék olyat, mert azzal még normális embert nem láttam.

Fogalmazzunk úgy, hogy az újságírók annyira műmájer motornak akarták ezt a típust, hogy főleg tényleg azok vásárolják. Vannak kasztok, ahova az ember nem akar tartozni és én erre különösen adok. Soha nem vennék BMW-t és Audit például és az egyik életcélom, hogy egyszer felajánljanak egy ilyen szponzor vagy cégautót, hogy azt mondhassam: kösz, én ilyenbe nem ülök bele, inkább egy Dacia! 

Igen, ez jó kérdés: ha beesne a lottóötös, a műmájer-kaszt ellenére elmennék-e a szalonba hogy vegyek egyet? Mert a nejem például határozottan állítja, hogy ez illik hozzám, nem a - szerinte kicsi - Sportster. (Az már messzire vezető téma, hogy "kifelé" motorozunk-e, vagy magunknak.)
 

 

Az új modellen alapvetően nem tetszenek a kötelező jellegű modernítő külső változtatások - a hagyományosból való elmozdulás - akkor sem, ha az eredeti Breakout Sportster Custom-ra hajazó műszarfal-megoldása nem volt azért az igazi. A lámpa modernizálása valamint a kilométeróra led-kijelzővé degradálása és kormánybefogóba integrálása láttán elsőre jajgatni támadt kedvem.

A műszeregység olyan, mintha a gyártó végzett volna egy felmérést a reménybeli tulajdonosok attitűdjeiről és megállapította volna, hogy őket nem érdeklik az olyan proli dolgok, mint a sebesség, felette állnak annak, hogy ilyen apróságokkal törődjenek. Mert vagy annyira lazák, hogy nem számít, vagy annyira profik, hogy érzik, amit kell. Azért ha éppen muszáj, meg lehet állapítani a sebességet, a fordulatszámot és a benzinszintet, de enyhén szólva nem tolakodó az információ. És ez igazából nem is rossz, szépen megcsinálták, ha 80-as évekre hajazó világító piros ledekkel lenne megoldva, még tapsolnék is, pedig zsigerből gondolom, hogy lapáttal kéne agyonverni azt, aki ezt a led kijelző-mániát kitalálta. A Breakouton egyedül a tankba integrált műszer lehetne igazán elegáns, de valamiért ezt a hagyományos vonalat itt szándékosan nem akarták. 

Ha az ember szinte azonnal efelejti a hasonló aggályait menet közben, az mindig jó jel.  Két méter motorozás után simán együtt lehet élni az lcd kijelzővel és a ledlámpával, legalábbis simán meg is feledkeztem róluk.

De milyen motor alapvetően a Breakout? Először is: nagyjából olyan, mint ahogy kinéz. Csalódásra nincs ok.
 

 

94 lóerő a sportmotor-bűvöletben nem sok, de a valóság mindig más, mint a katalógusadat, főleg hogy az se mindegy, milyen fordulatszámon van az a max teljesítmény. A Breakout 5000-nél adja le, ahol egy 180 lóerős szupersportmotor kb. 60 lóerőt tud. Talán szegény sportmotorosok vannak csak rászorulva arra, hogy a maximális lóerőadatokat nézegessék, de érthető a frusztráció egy olyan járművel, ami csak versenypályán használható rendesen.

A Breakout pedig nem pályára, hanem országútra való.

Ez az erősebbik, 114 köbinches verzió, ami 1868 köbcenti. Ezt 1900-asnak hívnák Európában. (107 cu a kisebbik változat, de eredetileg Twin Can 103-as blokkal jött ki, az még sima léghűtéses és 75 lóerős volt).

A nyomaték 155 Nm 3000-nél - nincs több kérdés, ugye? Ha mégis van, mert esetleg valaki nem ért a motorokhoz: egy 600-as sportmotor nyomatéka 60 Nm olyan 10.000-11.000 fordulat magasságában. És bizony azok is mennek rendesen, igaz, nem alulról, mint a Breakout. Mondanom sem kell teljesen értelmetlen összehasonlítás ez, hiszen a két motortípus teljesen más, de nyilván minimális alapja mégis van, hiszen alapvetően közúton motorozunk. 
 

 

Szóval a Breakout megy, mint a gőzmozdony. A régi Breakout 129 Nm-t tudott, de azt hiszem mentem a 107-essel is és nincs  ám ordító különbség, mindenesetre nyilván a 114 megy a legjobban. Persze ez már injektoros és elekronikus gázmarkolatos világ, plusz gyári kipufogó, ezért semmiféle nyersességet ne várjunk. Lehet érezni a brutál erőt és a blokk finom rezgését, de ez már nem "az" a Harley, ami kirázza magából a csavarokat. A legtöbbeknek ez biztos pozitívum, nekem nem annyira. Meglepő egyébként, hogy hajlamos rángatni, egyáltalán nem szereti az annyira alacsony fordulatot, ez nem megy alapjáratról ráengedett kuplunggal - miközben egy 883-as Sportster ugyanazon az útvonalon nekem egyszer sem rángatott be. Igaz, a váltó kiosztás is más, mert a Breakout hat gangos és persze itt most békés túrakocogásról beszélünk, nem száguldozásról - ami ugye azért üzemszerű kell, hogy legyen, hogy ne haljon meg folyton a kedves ügyfél - de ami a krúzolást illeti, az nem fog menni azért alapjáraton. Ez az injektoros világ átka. 

Majdnem elfelejtettem, hogy ez már az új, vízhűtéses hengerfejes blokk. Az ilyesmi emberiség elleni bűntetteket nem feltétlenül azért követi el a gyár, mert unatkoznak és mindenáron fejleszteni kell, hanem mert így tudják csak hozni az emissziós normákat. Szentségtörés nyilván, de ez van.  A jó hír, hogy észre sem vettem a vázban a vízhűtőt, csak most esett le utólag a fotókról, tehát nem fog ez senkinem sem fájni annyira.

 

 

1710 mm-es tengelytáv olyan 30 centivel hosszabb egy középkategórájú utcai motornál. Az egész motor ameriakaiasan túlméretezett, 240x18-as hátsó és 130 széles 21-es átmérőjű kerekekkel, ebben nem változott. (Más, kevésbé látványmodelleknél a Harley nem feltétlenül követi a szélesgumi-divatot.) A 21-es kerék azért külön érdekes, mert amikor a Sportsteremen 21-es kerék volt, mindenki azt kérdezte, "mé' van ennek ilyen nagy kereke", na itt ez senkinek sem tűnik fel, mert nagy hozzá az egész motor.
 

 

De érdekes módon ez a második generáció nekem jobban kézreesik, mint az első, pedig nem nőttem meg azóta. 175 centi vagyok és a régebbin néha igencsak nyújtózkodnom kellett, itt azonban mindig, minden helyzetben stimmelt a méret, se a lábtartó, se a kormány nem volt túl távol. Az hátrafelé ívelt, de amúgy vízszintesen egyenes dragbar kormány nekem már az előzőn sem tetszett az ív miatt, de a görbe esztétikát leszámítva tökéletes, talán más ívben hajítják már. A kormány kezelőszervek pontosan olyanok és ugyanott vannak, mint a régebbieken, pl. mint az én 2006-os Harley Sportsteremen, de valamint változtattak az indexkapcsolók gombján, furcsa volt a nyomáspontja. 

Az előző generációnál tapasztaltam olyan furcsaságokat is, hogy néha a motor mintha nem úgy venné a gázt, ahogy én a gázkart húzom, mintha az elektronika felülbírálná a gázkarállást. Ilyen most nem volt egyszer sem.
 

 

A kezelhetőség és a futómű parádés. A rugózási komfort kiváló és a motor mintha az útra lenne ragasztva, miközben játszi könnyedséggel lehet döntögetni ide-oda, simán megcáfolja hogy 240-es gumival nehéz kanyarodni. Talán a csekény, 300 kiló alatti önsúly miatt van - igen, ez ebben a méretben nem túl sok, mondhatni, ide ezért kell ennyi, hogy érezd, hogy anyag van a motorban, de azért nem nagyon szeretjük tologatni a murvás parkolóban.

Ez már az új Softail-váz platform: pár éve megszüntették a Dyna vonalat. (Eredetileg három féle volt: Sportster két hátsó rugóstaggal, Dyna két hátsó rugóstaggal, Softail központi rugóval. ) Így most már minden modell központi rugós a Sportsterek kivételével. (Na jó, ott van még a Street, de azt senki se sorolja az igazi Harley-k közé.)
 

 

A Breakout szinte tökéletes. Persze az ára 8 millió felett van, azért el is várunk egy minőséget, de épp ez az, amit valamiért nem tudatosítanak eléggé: a Harley-Davidson nem túlárazott termék, nem a brandet kell megfizetni, ahogy sokan hiszik, hanem ebben egyszerűen van anyag.  Ez nem fröccsöntőtt műanyagmotor kamu idomokkal, hanem egy örök darab acélból, amit egyszer kell megvenni.

Van nekem japán motorom bőven: amikor egy japán chopperen leveszed a fémnek látszó műanyag oldadeklit és műanyag fröccsöntött panelekbe van szerelve minden, azért elég sokkoló - jóhogynem a tank és a kerék is műanyag. Na itt nincs gond, az acél az acél, a króm az króm. Ez a krómozás, amit a Harley alkalmaz, valami hihetetlen minőség és ennek meg is van az ára - nem kínában krómoztatnak, az tuti.  Mint ahogy a fényezés is egyértelműen osztályon felüli.
 

 

Kifejezetten fontos a formaterv tekintetében hogy a Breakout masszív, tekintélyes, mondhatni férfias jármű, de nem követi a mai idióta agresszív divatot és űrhajónak sem akar látszani, sem idegen, ellenséges organizmusnak, tehát nem operál olcsó, gagyi trükkökkel. 

Nekem persze az egész motor a masszív eleganciája ellenére túl sima és túl puha: mivel nem járok túrázni, nekem kell a gép-élmény, a rezgés, kell a keménység. Nem bánom, ha kicsit küzdeni kell az útviszonyokkkal, még azt se, ha belever az agyamba néha a futómű.

Kétségtelen azonban, hogy az új Breakout még jobb lett, mint az elődje, pedig már az is kegyetlenül jó motor volt. 

Szinte biztosan ezt választanám a palettából, pedig elég erős a mezőny a Fat Boy-jal és a Fat Bob-bal.

Az új nyomi ledes lámpát is meg lehet neki bocsájtani - hiszen simán le lehet verni kalapáccsal és feltenni egy normálisat!